A Liberális paradoxon

Akármilyen szavazási módszerrel határozzuk meg egy közösség kollektív preferenciáit, természetesen mindig lehet, hogy azok egyesek egyéni érdekeivel szembemennek. Az alapvetése a legtöbb választási rendszernek, hogy ha a társadalom minden tagja jobban preferál egy opciót egy másiknál, akkor az a kollektív preferenciában is előrébb legyen. Ez az egyhangúság követelménye: ha mindenki ugyanarra szavaz, akkor az nyerjen, akire mindenki szavazott, ne más.

Azt gondolnánk, ha az egyhangúság teljesül, akkor senki nem járhat rosszabbul, hiszen mindenkinek vétójoga van. A liberális paradoxon arról szól, hogy ez nem ilyen egyszerű. Logikailag ellentétben állhat az, ha mindenki maga dönt a saját cselekedeteiről egy ügyben (egyfajta matematikailag leírt liberalizmus) és a Pareto-hatékonyság elve (a közgazdászok így nevezik azt ami a szavazásnál az egyhangúság): hogy egy olyan állapot jöjjön létre, amin már nem lehet tovább javítani (azaz csak mások kárára lehetne egyesek javára megváltoztatni a helyzetet).

Nézzük meg Amartya Sen* találó példáját:

Egy kéttagú “társadalom” egyik tagja (egy) Prűd, másik Buja (angolul jobban működik: Prude és Lewd). Van éppenséggel egy (az olvasó fantáziájára bízott tartalmú) könyv, amit Buja nagyon szívesen elolvasna, Prűd viszont ugyanezen okokból kihagyná. (Kicsit előre ugorva, a liberalizmus elve azt diktálná, hogy mind a ketten maguk dönthetnek arról, hogy elolvassák-e. Ekkor Buja elolvasná, Prűd nem). A helyzetet az bonyolítja, hogy nemcsak egy társadalomban élnek, hanem mindketten szeretik beleütni az orrukat mások dolgába, így arról is van véleményük, hogy a másiknak mit kellene csinálnia. Prűd szívesen cenzúrázná, hogy Buja mit olvas, és nem is annyira meglepő módon több örömet lelne abban, ha Buja nem tudja elolvasni a könyvet és ő maga olvasná el, mint ha Buja elolvasná, de ő nem (‘ha már valakinek el kell olvasnia, az én legyek!’; Sen-től idézve: “Prudes, I am told, prefer to be censors rather than being censored”). Mindeközben Buja kifejezetten abban lelne örömet, ha tudná (vagy akár látná), hogy Prűd elolvassa a könyvet. Olyannyira így van ez, hogy ha választania kéne, inkább vállalná, hogy ő nem is olvassa el a könyvet, feltéve, hogy Prűdnek muszáj. Itt találjuk a Pareto-hatékonyságot, ugyanis egy dologban egyetértenek: ha csak egyvalaki olvassa el a könyvet, akkor olvassa el Prűd.

De ha hagyjuk, hogy mindketten szabadon döntsenek, hogy ők maguk elolvassák-e, akkor láttuk (és a képen is látjuk), hogy ellentétes eredmény állna elő: Buja elolvasná, Prűd nem. Vagyis a liberalizmus a Pareto-hatékony, az egyhangú kollektív preferencia ellentétéhez vezet. Ez a liberális paradoxon.

Természetesen ez a tiszta logikai példa, akármilyen költői, nem arról szól, hogy a liberalizmust, mint ideológiát invalidálja. Ez egy matematikai-logikai furcsaság, hasonlóan a Condorcet-paradoxonhoz vagy Arrow lehetetlenségi tételéhez. Számos legitim kiút van belőle:

• Utaltam is rá a szövegben, hogy az egész helyzet azért áll elő, mert a társadalom tagjai beleütik az orrukat mások dolgába. Miért lenne okunk egy ilyen esetben ugyanolyannak kezelni a saját életünkről szóló preferenciáinkat, mint mások életéről szóló gondolatainkat? Vagyis a Pareto-hatékonyság követelményét ilyen esetben akár nyugodtan el is engedhetjük vagy mondhatjuk azt is, hogy csak olyan esetben ragaszkodunk hozzá, amikor nincsenek ilyen (illiberális) preferenciák.

• Ha nem egyszerre, hanem egymás után dönthetnek a társadalom tagjai a példában, akkor játékelméletileg is eljutunk a Pareto-optimumig, feltéve, hogy a megfelelő játékos kezd. Ehhez az szükséges, hogy csak egy könyv legyen, azaz csak egyvalaki szerezhesse meg, vagy akár fordítva, egyvalaki mindenképp elolvassa. Ha nincs olyan lehetőség, hogy egyikük se vagy mindkettő elolvassa, akkor elég egyértelmű, hogy Prűd nyúlna a könyvért, és Buja hagyná.

• Ezekből az is következik, hogy a helyzetből viszonylag könnyű egyszerűen “kiszerződni”, szerződések definíció szerint is kifejezetten egybehangzó akaraton alapszanak. A liberalizmus elvét egyszerűen kiterjeszthetjük, hogy benne legyen ez a szerződési szabadság, azaz, hogy a felek valahogyan megköthessék saját kezüket. Ez azért fontos, mert egyértelmű, hogy ha akár Prűd, akár Buja egyoldalúan eltérhetne a szerződéstől, akkor szívesen megtennék: Buja elolvasná a könyvet, ha tudja, hogy Prűd is elolvasta és Prűd inkább nem olvasná el (akár meg is semmisítené) akkor is, ha tudja, hogy Buja nem fogja tudni elolvasni.