A győzteskompenzációról

Elsőnek oszlassuk el azt gyakori a tévhitet, hogy a “győzteskompenzáció” bármilyen formában magyar találmány lenne. Kezdjük a legszűkebb értelmével a szónak, azaz a magyar országgyűlési választási rendszerben azokról a pozitív töredékszavazatokról, amiket a győztes jelöltjeik révén kaphatnak pártlisták. (ezt egyébként se kompenzációnak nem kéne nevezni, se nem feltétlenül a legerősebb pártnak kedvez - de erről a következő részekben).

Az ilyen töredékszavazati vegyes rendszerre ugyanis legjobb tudásom szerint az első példa nem Magyarországon, hanem… Németországban volt. Az olvasó itt joggal gondolhatná, aha, persze, hiszen köztudott, hogy a magyar rendszert a rendszerváltáskor a német rendszer alapján készítették. Nos, ez nem ilyen egyszerű. A dupla csavar, hogy amikor a rendszerváltáskor “A” német rendszert "másolták", akkor már régen nem volt használatban ez a módszer. Az, hogy a rendszerváltáskor a német vegyes arányos típusú választási rendszert sikerült lemásolni, szintén egy tévhit. A magyar rendszer 1989 óta sosem volt arányos, a német rendszer azon kívül hogy látszólag hasonló (vegyes), teljesen más alapokon nyugszik mint akár a mostani, akár a régi magyar országgyűlési rendszer, amik az árokrendszerhez állnak közelebb. A magyar rendszert nem “A” német rendszerről másolták, hanem EGY fajta német rendszerről.

De honnan jött ez a német rendszer, hogyan működött és mi lett vele? Először is, nem a németek találták ki, hanem a britek. A brit kormányzatban 1945 után azt gondolták, hogy a relatív többségi szavazásos képviselet (saját modelljük) jobb lenne az új német demokráciának, mint az arányos képviselet. A németek viszont nem gondolták így, ahogy a franciák és az amerikaiak se, és a többi zónában szinte kizárólag alapvetően arányos képviseletet vezettek be, ennek két fő formája volt, a listás szavazás (valójában itt is gyakran jelöltekre lehet szavazni, a nyílt listán akár többre is, vagy ugyanarra a jelöltre többször - kumulieren - és egyszerre több párt jelöltjeire - panaschieren - is) és a vegyes arányos modell (ez az amit a magyarok sosem nem vettek át, max. azt hitték), amiben egymandátumos kerületek, teljes kompenzáció és általában egy szavazólap, “két szavazat” és zárt listák vannak. Vissza a brit megszállási zónákhoz, ahol egy harmadik modellt eszeltek ki, ami a vegyes arányosra akart hasonlítani, de a németeket nem verték át, tudták, hogy ez aránytalan, és amint megadatott nekik, lecserélték ezeket a rendszereket (általában vegyes arányosra). Ez volt a töredékszavazatos vegyes rendszer. Eredetileg nem létezett olyan, hogy “veszteskompenzáció”, töredékszavazatok voltak, vesztes jelöltekről és győztes jelöltektől, tehát “győzteskompenzáció” (veszteskompenzáció mellett) úgymond hamarabb létezett, mint külön csak “veszteskompenzáció”, vagy legalábbis a vegyes rendszereknél ez egyidős. Egyébként a magyar Vjt. már nem is nevezi kompenzációnak az országgyűlési választáson a töredékszavazatokat.

Két dolog még a német “losers+surplus” modellről. Gyakorlatilag megegyezett a mostani (tehát nem a régi - nagyon nem!) rendszerrel (csak közvetlen listás szavazat nem volt), de nem mindenhol egymandátumos kerületekkel használták. Eredetileg volt olyan verziója, ahol többmandátumos egyéni kerületekben egyszavazatos rendszerrel használták (SNTV), ahol a győzteskompenzációt nem a második, hanem az első nem bejutó jelölthöz mérték. Ez minden bizonnyal nem volt annyira aránytalan, mint az egymandátumos verzió, de még nem ástam bele magam a működésébe. A másik, hogy a losers+surplus modell egyáltalán nem a semmiből jött. Ugyanis az STV-t (rangsorolós, tiszta egyéni arányos módszer) a britek vezették be Írországban, ami pont azért arányos, mert van benne mind vesztes, mind győzteskompenzáció. De nem vegyes rendszer, így nem hasonlítható közvetlenül össze, ott kvóta van, nem pedig relatív többségi elv. Ugyanígy a vegyes arányos rendszer is attól arányos, hogy szükség szerint vesztes, illetve győzteskompenzációt is tartalmaz, de nem szavazati, hanem mandátumalapon.

Láttuk, hogy a győzteskompenzáció nem magyar, hanem inkább német, de nem is német, hanem brit eredetű, és eredetileg nem volt leválasztható a szavazatalapú “kompenzációról”, ez magyar sajátosság, aminek politikai oka van. Ha valami hungarikum, akkor az pont a győzteskompenzációtól megszabadított/csonkolt töredékszavazati vegyes rendszer, ugyanis ilyen formában sikerült feléleszteni egy halott modellt (1956-ig felszámolták Németországban a töredékszavazatos vegyes rendszereket). Arról, hogy milyen káosz volt a régi magyar választási rendszer, majd megintcsak egy későbbi posztban.

A 90-es években egyébként Olaszország átvette Magyarországról a felélesztett töredékszavazati rendszert, de egy végzetes módosítással, amiről majd később írok. Érdekes módon ők mindkét modellbe egy-egy lábbal beleléptek. A Képviselőházat a német (győzteskompenzációs) modell által inspirált (de két szavazatos) rendszerben, míg a Szenátust a magyar (győzteskompenzáció nélküli) egyszavazatos rendszerhez hasonlító (de továbbra is egy csavar miatt katasztrofálisan elrontott) módszerrel választották. Ennek a történetnek a vége a 2000-res években van, de Olaszország azóta is folyamatosan változtatgatta a rendszerét, és egyszer megpróbálkoztak többségi bónusszal is. Innen a tévhit, hogy Olaszországban alkotmányellenesnek nyilvánították a győzteskompenzációt.

És ezzel zárnám ezt a részt: tág értelemben a győzteskompenzációt a magyar viszonyok között keverni szokák a többségi bónusszal (mivel eddig a magyar rendszerben gyakorlatilag ilyen hatása volt). Pedig teljesen más intézmény, az egyik legalább névlegesen elvesző szavazatokat kompenzál (valójában ettől még se a vesztes- se a győztes töredékszavazatoknak nem feltétlenül arányosító a hatása), a másik egy explicit bónusz egy nyertesnek nyilvánított pártnak. Többségi bónusz sok országban van, pl. Görögországban, de Franciaországban és Olaszországban is helyi szinten. Ezek is vegyes rendszerek (“többségi”+arányos), de más elven működnek, valójában olyanok, mintha egy arányos rendszer mellé egy “győztes mindent visz” rendszert tennének (pártlistás blokkszavazás). A többségi bónusz valóban mindig a “győztes pártnak” kedvez.

Az előző részben arról írtam, hogy ez az intézmény miért nem magyar találmány és hogy valójában sokkal érdekesebb a története, mint az közismert. Legközelebb azt kritizálom majd, hogy nem “kompenzáció”, de most nézzük meg, miért nem “győztes-” - azaz, miért nem feltétlenül a választáson legerősebb pártnak segít.

A “győzteskompenzáció” szóban a győztes minden bizonnyal onnan jött, hogy a magyar rendszerben ezzel az elnevezéssel elhíresült intézmény definíció szerint a győztes jelöltre leadott szavazatok egy részét minősíti töredékszavazatnak. A mechanizmus nyilván nem a győztes jelöltet kompenzálja, hiszen a szavazat másodlagosan csak listás szavazatként érvényesülhet (amely listán a győztes jelölt vagy rajta van, vagy nem, de kétszeres mandátumot úgysem kaphat). A kerületet a jelölt révén nyerő párt javára akár értelmezhetjük a “győztes”-kompenzáció szót, ilyen szempontból a kérdés lezárható, mégis a győztesnek segít. De mivel a parlamenti választás győztesét elsősorban országosan állapítjuk meg, sőt, mivel a kompenzáció nem választókerületi szinten történik, ezért inkább nézzük meg, a nagykép szempontjából beszélhetünk-e “győztes”-kompenzációról. A rövid válasz, hogy nem: ugyanúgy, ahogy a választási rendszer, ami minden kerületben “többségi”, országos szinten már nem feltétlenül kéne annak nevezni.

Nézzük a hosszabb választ: győztes-premizáló, győztes-kompenzáló, győztes javára korrigáló, vagy nem-kompenzáló (ezzel a győztes javára a választás egyik ágáról származó status quo-t bizonyos értelemben fenntartó) elemek több választási rendszerben is vannak (hogy a győztes-mindent-visz típusú alaprendszereket ne is emeljük ki, hiszen most komplex rendszerekről van szó). Az előző részben említettem a többségi bónusz intézményét, ami nem kompenzáció, hanem explicit (és ezáltal “legalább” konzisztens) premizáció, azaz “anti-kompenzáció”. Ilyen használnak Görögországban, de helyi szinten például Franciaországban és Olaszországban is. Magyarországon többségi bónusz volt az 1947-es törvényben és választáson, ma pedig gyakorlatilag egy mandátumnyi a többségi bónusz minden önkormányzati képviselőtestületben és a Fővárosi Közgyűlésben, mivel ezek ex officio tagja a közvetlenül választott (fő)polgármester. Ez azt jelenti, hogy a képviselőtestület méretétől függően kb. 3%-9% a győztes-bónusz a vegyes - Budapesten arányos - rendszeren felül. Mivel a polgármestert relatív többség választja meg, ez ilyen értelemben “többségi” bónusz az arányos, illetve vegyes alaprendszerekhez képest, de (még ha a relatív többséget nem is szeretnénk többségnek nevezni, amire jó okok vannak) mindenképp győztes-bónusz - csak a győztes egy másik választáson dől el, nem szükségszerű, hogy egybeessen az alaprendszer “győztesével”. Más országokban is, nem mindig ugyanazon a szavazólapon dől el, hogy a győztes-bónusz kit illet, akár konkrétan ugyanígy, a polgármester/kormányzóválasztáshoz/stb. van kötve. Ilyenkor is, noha a győztes javára korrekció biztos nem “kompenzáció”, legalább egyértelműen az adott szint győztesének kedvez (országos szinten az országos győztesnek, stb.). Hasonló a helyzet azzal, ahogy pl. a D’Hondt módszer eleve kicsit a nagyobb pártok fele torzít, bár megengedő értelemben még arányos.

Említettem még a győztes javára korrigálás azon speciális esetét, ami akár valódi kompenzáció nevére is igényt tarthat: ilyen a német rendszerben az a szabály, ami a szavazatok körében abszolút többségi pártnak a mandátumok abszolút többségét garantálja (az arányos formulákban, különösen a csak regionálisan arányos rendszerekben előfordulhat ez az anomália, ami még akkor is igazságtalannak hathat, ha valójában tényleg arányosabb más alternatíváknál - pl. ha egy 51%-ot szerző párt 8-ból csak 4 mandátumot szerez, amivel még nincs többsége). Ilyesmi korrekciót használnak Máltán is. Ez is, ahogy a győztes-bónusz, mindig egy áttekinthetően legitimált győztesnek kedvez, a szavazatszámok alapján.

Még a nem kompenzációs rendszerek, pl. az árokrendszer is, amennyiben a győztesnek kedveznek, azt konzisztensen, a szavazatok száma alapján teszik. A másik fajta nem-kompenzációs rendszer (ami a szavazatok szempontjából akár kifejezetten anti-kompenzációsnak is nevezhető), amikor a listás mandátumokat az egyéni mandátumok alapján osztják ki (pl. Pakisztánban és néhány afrikai országban van ilyen, gyakran elsősorban egyfajta női kvóta biztosítására). Ez a magyar “győzteskompenzáció”-hoz hasonlóan nem feltétlenül a választáson a szavazatok alapján győztesnek nyilvánítandó pártnak segít, de legalább ez is konzisztens a saját “győztes-definíciójában”: a már kiosztott mandátumokat nézi, semmi mást.

Térjünk végre a jelenlegi magyar “győzteskompenzációt” is tartalmazó töredékszavazati elemre: ez feltétlenül győztest-segítő intézmény? Nem. A győztes töredékszavazatok elméleti szinten se nem konzisztensen a szavazatok szerint legerősebb pártot segítik (még a legideálisabb feltételek, pl. tökéletesen egyenlő körzetek mellett sem). Képzeljük el például, hogy 50 körzet van, amiből húszat nyer 55%-al egy párt egy másik ellen (45%). A másik 30 körzetben viszont egy harmadik párt nyer 50%-al, az első párt jelöltjeinek 30%-a ellen (van még 20% mondjuk a második párt jelöltjeire, de ez lényegtelen). Egyenlő körzetek mellett az első párt (amely a legnagyobb párt átlagosan/összesen 40%-al) egyrészt pont a neki arányosan is járó 20 mandátumot szerzi meg, de ezzel egyéniben csúnyán alulmarad a harmadik párttal szemben. A “győzteskompenzációja” 20*10%-nyi szavazat, míg az egyéniben eleve bőven felülreprezentált (átlagosan 30%-os) harmadik 30*20% győzteskompenzációt zsebel be. Igaz, ha a veszteskompenzációt is hozzáadjuk, akkor az első párt már jobban áll, de ettől még a “győzteskompenzáció” önmagában nem a legnagyobb pártot segítette.

Itt több irányba el lehet indulni hipotetikus példákkal. Az egyik kérdés ami adja magát, hogy akkor mindig a legtöbb egyénit szerző pártot segítik a győztes-töredékszavazatok? Nem, ez sem jelenthető ki, sőt, szoros helyzetben, ha a legtöbb szavazatot szerző párt kevesebb egyénit nyert, mint egy másik (pl. gerrymandering miatt), akkor a győzteskompenzációs szavazatok néha kifejezetten a legtöbb egyénit szerző párt ellen fordulhatnak. (A győzteskompenzáció elméleti - de gyakorlatban elhanyagolható - anti-gerrymandering hatásáról majd egy következő részben). Egyébként, az előző rész(ek)re is visszautalva, eleve nem érdemes a “győzteskompenzáció” hatását önállóan, pl. a veszteskompenzációtól függetlenül nézni. A rendszert egészében érdemes elemezni.

A gyakorlatban természetesen általában megállja a helyét, hogy a győzteskompenzáció (legalábbis önmagában) várhatóan (de nem mindig) a legnagyobb pártnak fog kedvezni. Ebben a sorozatban talán ez volt/lesz a leginkább szőrszálhasogató rész. Ennél sokkal relevánsabb lesz a magyarországi választásokkal kapcsolatban a következő, amit mások már sokszor elmondtak: hogy miért nem kompenzáció a “győzteskompenzáció”. Én ezt annyiban árnyalom majd, hogy ez sem ilyen egyszerű: nem MINDIG kompenzáció és nem HATÉKONY kompenzáció, és ahogy “veszteskompenzáció” sem.

Azután, hogy a “győzteskompenzáció” miért nem magyar találmány és miért nem feltétlenül a győztest segíti, nézzük meg miért nem kompenzáció ez a bizonyos intézmény, majd azt is, hogy miért nem feltétlenül kompenzáció a “veszteskompenzáció” sem.

Amellett már sokan érveltek, hogy a magyar választási rendszerben a győztes jelöltek után járó töredékszavazatok nem nevezhetők kompenzációnak, sőt, hogy maga a “győzteskompenzáció” szó oximoron. Az elsővel egyet is értek, bár más érvekkel támasztom alá ezt az állítást, a másodikat viszont vitatom: valódi kompenzáció nem létezik egyfajta “győzteskompenzációs” potenciál nélkül.

Van egy olyan tévképzet, hogy ha a győztes jelölt már mandátumot szerzett, az utána járó töredékszavazat nem lehet kompenzációs. Eszerint mivel a szavazat “egyéniben már érvényesült” de ezután még listásként is érvényesülhet, nemhogy nem kompenzációs, hanem egyenesen szavazat-duplázás, esetleg győztes-premizáció. Ezt az érvelést én borzasztóan formalistának és szakmaiatlannak tartom, mert figyelmen kívül hagyja az arányos választási rendszerek egyik fő logikai elemét, pontosan azt, ami az arányosságot egyáltalán lehetővé teheti. Ez pedig maga a “győzteskompenzáció”, illetve a többletszavazatok felhasználása. A D’Hondt, Hare, és egyéb arányos rendszerekben alapvetés, hogy minden mandátumnak “ára” van, de miután egy jelölt mandátumot szerez, de az ár nem lesz hirtelen végtelen: ha egy jelöltnek vagy pártnak több szavazata van a kelleténél, a többlet felhasználható további mandátumok szerzésére (ez maga egyfajta “kompenzáció”, azon belül is szó szerint: “győzteskompenzáció”). Sőt, akár később “az eredeti ár alatt” is lehet mandátumot szerezni a maradékok esetében. Önmagában ez a “kétszeres felhasználás” egy gyenge, szelektíven alkalmazott, szűk eljárási értelmezés, és nem szerencsés annak az eldöntésére, hogy kompenzáció-e a győzteskompenzáció. Hogy hogyan lehet mégis “megmenteni” a magját ennek az érvnek, arról a következő részben írok majd (bár ki lehet olvasni ezekből a sorokból az irányt).

Valójában először talán azt kellene definiálni, hogy mi a kompenzáció. Ezt a kérdést viszont majd ennek a sorozatnak az utolsó tervezett részben szeretném kifejteni. Egyelőre fogadjunk el kompenzációnak bármilyen olyan korrekciót, ami az eredményt legalább egy pártra tekintettel, célzottan (tág értelemben) arányosítani ‘törekszik’.*

Az elméleti polémia előtt illusztrálnám, miért problémás a gyakorlatban a magyar vegyes rendszerekben akár a győztes-, akár a vesztes-töredékszavazatokat kompenzációsnak nevezni. 1990-ben az MDF országos “kompenzációs” listás mandátumok nélkül is már megszerezte az összes mandátum majdnem 40%-át (154), úgy, hogy a listás szavazataránya kevesebb, mint 24% volt. Az, hogy ezután még kap +10 mandátumot, az mindenképp azt jelenti, hogy nem csak kompenzációról van szó, sőt, ez egyfajta "győzteskompenzációnak" tűnhet. De ekkor még nem voltak (egyéni ágról) győztes-töredékszavazatok a rendszerben, ellenben azokból a körzetekből, amit az MDF nem nyert meg, “veszteskompenzációt” is kapott. Ezek a mandátumok láthatóan indokolatlanok az arányosításhoz, ne nevezzük tehát őket kompenzációnak. (A mai választási törvény már nem is teszi.)

1994-ben hasonló volt a helyzet az MSZP-vel, országosan összesített listás eredmény: 33%, kompenzációs mandátumok nélkül: 202 (52%) mandátum, kompenzációval együtt 209 (54%). Persze, a 202/301 egyébként önmagában kétharmados többséget jelentett volna, ha nincsen országos lista, ezért természetesen jelentős kompenzáció IS történt (301 az egyéni + területi listás mandátumok összege abban az évben), azzal, hogy lement 54%-ra a végső arányuk. De miért csak 54%-ra? Miért kapna egyáltalán egy 33%-os párt “kompenzációs” lista révén még pluszmandátumot is, ha már megszerzett 52%-t? Egy tiszta országos szintű mandátumkompenzációs rendszer nem adott volna ezeknek az országosan felülreprezentált pártoknak egyetlen pluszmandátumot sem 386 fős Országgyűlésnél (egy kb. 530 fős parlamentnél kezdene ez felmerülni). Például a mostani német szövetségi választási rendszer ilyenkor nemhogy nem adná ki azt a rengeteg területi listás mandátumot (amik a magyarban sose volt kompenzációsak), hanem eleve nem engedné megtartani még az összes egyéniben megszerzett mandátumot sem. Na ez már komoly kompenzáció! De ha egyéni mandátumokat elvenni nem is akarunk, akkor még mindig ott a lehetőség a parlament méretének növelésére (ez volt a korábbi német megoldás). Ez is mutatja, amit korábban már megírtam: a magyar rendszert nem “a” németről mintázták, de ha azt is hitték, akkor pláne nagy a baj: teljesen rossz képzetet sikerült meghonosítani arról, hogy mi a kompenzáció. A rossz beidegződések helyett alternatívát viszont én is csak ennek a sorozatnak az utolsó részében fogok kínálni.

Akinek viszont még van kedve jobban elmerülni az elméletben:

Képzeljünk el egy rendszert, amiben egyáltalán nincsenek töredékszavazatok, de egyébként olyan, mint a magyar (országgyűlési): két szavazat, egy egyéni, egy listás, semmi kapcsolat a kettő között. Ezt árokrendszernek hívjuk. Ha minden más marad ugyanaz (ceteris paribus) egy ilyen rendszerben 2014-től 2022-ig minden választáson az eredmény a mostani kormánypártok javára jóval több mandátum lett volna, mint pont kétharmad. Persze az egyéni-listás arányon sok múlik, de ez a fajta rendszer nem ritka a világban, bár meg kell jegyezni, hogy tipikusan nem a 21. századi demokrácia mintaállamai választják maguknak. Most képzeljük el, hogy nincs két szavazat, hanem a listás és az egyéni szavazat ugyanaz (mint a magyar önkormányzati vegyes rendszerben). Ilyen is van pár a világon, két szavazat összekapcsolását mindig lehet kritizálni, de jó érvek is szólhatnak mellette. Mivel általában számíthatunk arra, hogy a két ágon a szavazatok hasonlóan oszlanak meg a pártok között, az eredmény általában nem lenne nagyon más, mint a tipikus árokrendszer alatt. És most képzeljünk el még egy dolgot. Ezt a rendszert úgy módosítjuk, hogy nem minden szavazatot számolunk meg listás szavazatként, ugyanis a győztes jelöltek győzelemhez feltétlenül szükséges szavazatait (relatív többségi szabály mellett a második helyezett szavazatszáma + 1 szavazat) levonjuk minden körzet esetén a győztes párttól. Ez fairebb szabálynak tűnik, mint az árokrendszer nem? Egészen… “kompenzációs”.

Nos, ez a rendszer végeredményben nem más, mint a magyar “győzteskompenzációs” rendszer, azaz amikor a vesztes jelöltekre adott összes szavazat és a győztes jelöltek esetében viszont a csak többletszavazatok számíthatnak töredékszavazatnak. Vagyis egy egészen neutrális szabályhoz képest ettől a rendszertől azért azt várnánk, hogy arányosítson. A gyakorlatban egyébként általában arányosít is, csak nem valami nagy hatásfokkal. 

Ettől teljesen eltérő kiindulópontból érveltek már mások a magyar “győzteskompenzáció” ellen, azaz, arra hivatkozva, hogy a győzteskompenzáció kifejezetten aránytalanít, ergo nem kompenzáció. A kiindulópont itt nyilvánvalóan a csak vesztes-töredékszavazatos rendszer, hiszen az önkormányzati vegyes rendszerben is ez van és a régi országgyűlésiben is ez volt. Ezzel az érveléssel az a baj, hogy a győztes után járó töredékszavazatok adott esetben arányosíthatnak is, ha éppen a gerrymandering által aránytalanított eredmény ellen hatnak, azt “kompenzálják” (lásd: 3. rész, miért nem mindig a győztesnek kedvez). Úgyhogy bár azt lehet mondani, hogy akár legtöbb konkrét helyzetben önmagukban nem kompenzációsak (sőt, anti-kompenzációsak), de absztrakt értelemben ez kétesélyes. Sőt, az egyik fő érv a magyar győzteskompenzáció ellen pont az kellene, hogy legyen, hogy amikor szükség lenne rá, akkor nincs vagy nem elég hatékony (ezzel szöges ellentéte a német típusú kompenzációnak), amikor pedig nincs, akkor pedig indokolatlan bónuszt ad.

Melyik a helyes érvelés? A kompenzáció definíciók lehetnek megegyezőek, a “neutrális” kiindulópont más. Az első érvelés annyiban megalapozottabb, holisztikusabban nézi a választási rendszert, míg a tipikus “a győzteskompenzáció aránytalanít” érvelések valamiért leválaszthatónak tartják a “rendes” (veszteskompenzációs) töredékszavazatoktól, ami elég szakmaiatlan (már ha a szakma a választáselmélet…). Valójában mind a kettővel az a baj, hogy azt feltételezik, hogy a töredékszavazatok (akár győzteskompenzációval, akár anélkül) mindig arányosítanak. Ez azonban még a legideálisabb paraméterek mellett se mindig igaz, hát még anélkül. Ellenpéldákat majd külön írok, innen azért hagyom ki mert esetleg komikusan elméletinek tűnhetnek. Jó, akkor, ahogy amikor arról írtam, hogy “nem mindig a győztesnek kedvez”, most is csak azért írom ezt, hogy belekössek, pedig “for all intents and purposes” a gyakoribb érvek a helyesek? Úgy gondolom, nem:

Ezt a sorozatot (paradox módon) azért írom, hogy bemutassam, miért nem a “győzteskompenzációt” kell okolni a rendszerben, hogy miért tévút pont ezt támadni (ami bár az arányosításhoz ebben a formában nem jó, de még egy egészen konzisztens szabály a rendszerben). Ha valakit az aránytalanság zavar leginkább, akkor miért nem a listás szavazatok (jelenlegi, árokrendszer típusú) létét kritizálja, ami önmagában jobban akadályozza az arányosítást (ceteris paribus), mint a győztes-töredékszavazatok? Győzteskompenzációval, de listás szavazatok nélkül a 2022-es választáson az nem 135, hanem 125 mandátumnyi többség lett volna… Egy győzteskompenzációs, de arányosabb módszer csak jobb, mint egy anélküli, aránytalan, nem? Persze lehetnek más legitim szempontok is, de ezeket majd később gyűjtöm össze.

Kezdjük a gerrymanderinggel (választókerületi határ-manipuláció). Ez talán nem hangzik intuitívnak, de a gerrymandering hatását a győzteskompenzáció általában valamelyest mérsékli, vagyis elvileg mérsékelné. Ez azért van, mert a klasszikus gerrymander lényege egymandátumos körzeteknél, hogy csak a győzelem számít: mindent vagy semmit. Az nem számít, hogy ki mennyivel nyer vagy mennyivel maradt le. Így mind a “cracking”, mind a “packing” típusú gerrymandering taktika arra épít, hogy egy adott párt ne túl sokkal nyerje a körzetét (ne legyen feleslegesen sok többletszavazata), de az ellenfelei minél inkább be legyenek zsúfolva a nyerő körzeteikbe (=sok felesleges többletszavazat). A győzteskompenzáció viszont pont ezeket a szavazatokat viszi a listás ágra, tehát általában a gerrymandering ellen dolgozik. Elméletileg! A gyakorlatban valójában a magyar rendszerben a győzteskompenzációnak, amikor szükség lenne rá, nincs elég ereje a gerrymanderrel felvenni a versenyt. Elsősorban, mert az egyéni ág többet számít, mint a listás, másrészt kifejezetten a töredékszavazati logikából adódóan (de erről majd máskor írok). Ezzel szemben, amikor egy párt nagyon túlnyeri magát, akkor a győzteskompenzáció általában még plusz mandátumokat is hoz annak a pártnak, amelyet a választókerületi ág eleve felülreprezentált.

Izgalmasabb téma a csalilisták kérdése. A csalilista (a szatelit-lista egyik formája) nem kamulista/kamupárt, olyan értelemben, hogy nem a választók összezavarása vagy a kampánypénzek megszerzése a cél. A csalilista egy olyan technika, amivel a választási rendszer egyes szabályait ki lehet kerülni. Elsősorban rosszul kialakított, vegyes arányosnak (vagy legalább kompenzációsnak) szánt rendszerekben merül fel, pl. Dél-Koreában ma is széles körben alkalmazzák ezeket, de korábban Albániában, Lesothoban és Venezuelában is felbukkantak. Ezek viszont nem töredékszavazatokat használnak, úgyhogy én Olaszországon keresztül mutatom be a dolog lényegét.

Azt már említettem “győzteskompenzáció nem magyar találmány” részben, hogy Olaszország is használt a magyarhoz hasonló módon működő győzteskompenzációs rendszert, de ez még azelőtt volt, mielőtt Magyarországon bevezették volna ezt az intézményt. (és nem, ez nem az amit alkotmányellenesnek minősítettek, és ez nem az oka annak, hogy a GYK nem magyar találmány, erről is írtam.). A logika itt azonban nem az volt, mint a magyar rendszerben, hogy a töredékszavazatokat hozzáadták a listás szavazatokhoz, hanem pont ennek a tükörképe: azokat a szavazatokat vonták le, amik a magyar rendszerben nem számítanak “töredékszavazatnak”. Ennek két variánsa volt: az olasz szenátusi rendszer a magyar önkormányzati vegyes rendszernek “felelt meg”, míg a mai magyar országgyűlési rendszer “párja” (bár ez pontatlanabb párhuzam) az olasz képviselőházi rendszer volt. Ez az olasz rendszer már nincsen használatban, mégpedig pontosan a csalilisták miatt.

A 2001-es olasz választás már a harmadik volt ebben az (akkor új) rendszerben, viszont addigra a pártok rájöttek, hogy mi a gyenge pontja. A negatív töredékszavazatok értelemszerűen egyfajta kompenzációra szolgáltak, azáltal, hogy a pártok, amelyek sok egyéni körzetet nyertek, az arányosnál kevesebb listás helyet kapjanak, így a végeredmény arányosabb lehet. De melyik párt akarna az arányosnál kevesebb listás helyet kapni, ha nem muszáj? Mivel csak olyan pártoktól vonnak le szavazatokat, akik nyertek egyénit, a megoldás egyszerű: minden pártnak, aki egyénit nyer, azt kell tettetnie, hogy nem nyert egyénit. Ha az egyéni jelölteket nem a saját nevük alatt indítják, hanem egy csalilistához kötve, akkor nem lesznek a kompenzáció vesztesei. Silvio Berlusconi, akinek pártja, szövetsége a választás nyertese lett, konkrétan “Abolizione Scorporo” néven indította a csalilistát, vagyis talán úgy tudjuk elképzelni, mintha 2002-ben az MSZP “Le a kétfordulós választással!” név alatt indított volna egyéni jelölteket. Természetesen a baloldal is hasonló lépéssel reagált, maga “liste civetta” húzásával. A rendszer így gyakorlatilag egy árokrendszerré regresszált, amivel 1946 óta az addigi legaránytalanabb eredményt produkálta. Ami jó talán származott belőle, hogy a rendszert lecserélték, így Magyarország újra egyedül maradt a világban a sajátos töredékszavazatos megoldásával.

Na jó, akkor a negatív “győzteskompenzáció” ilyen módon nem jó ötlet, de mi köze ennek a magyar győzteskompenzációhoz? Az, hogy nem csak a negatív szavazatok indokolhatják a csalilisták használatát. “Győzteskompenzáció” hiányában ugyanis azoknál az egyéni győzteseknél sem keletkezik töredékszavazat, akik fölényesen nyertek. Így akár 40%-al, akár 70%-al nyernek egy körzetet, ugyanannyi töredékszavazatot kapnak (ebből a körzetből nullát). De a pártok szeretnének mandátumokat maximalizálni, ezért érdekükben állhat csalilistán (vagy függetlenként) indítani a jelöltet, mellette pedig indítani másvalakit a saját nevük alatt. Ezért kezdtem a sorozatot azzal, hogy kifogásolom azokat a (tekintélyes választási szakértők által is hangoztatott) számításokat, miszerint “ha nem lenne a győzteskompenzáció”, akkor 5-6 mandátum sorsa lett volna más minden választáson 2024-2022 között. Ugyanis ezek a számítások nem számolnak a taktikai lehetőségekkel. Az én becsléseim szerint ezt is figyelembe véve a győzteskompenzáció inkább 2-3 pluszmandátumról döntött a legutóbbi választáson, de ezt majd külön bemutatom részletesebben.

Adja magát a kérdés: számoljunk-e ilyen taktikával? Van-e ilyen taktika önkormányzati szinten, alkalmaztak-e ilyen taktikát a 2014 előtti (egyéni-”győzteskompenzáció” nélküli rendszerben) rendszerben? A köztudatban nincs benne, de ígérem utánanézek még, hátha találni rá példát. Ugyanis ez nem fekete-fehér: nem csak 100%-ban meghekkelt és 100%-osan tiszta választás van. Valamennyire akár az MSZP-SZDSZ és egyéb szövetségek is, ha nem is teljesen szándékosan, de profitálhattak a rendszerből az önállóbb pártok kárára. De a helyzet azért is bonyolultabb, mert a taktikai mozgásteret sok tényező beszűkítheti pl.

• Eleve csak egyéniben erős pártok tudják alkalmazni, egyfordulós rendszerben ők is csak akkor, ha nem olyan szoros a verseny. Ez nagyrészt meg is magyarázza, hogy önkormányzati szinten nagyon nem fogunk ilyen szofisztikált és precíz számításokat igénylő stratégiákat látni. Kétfordulós rendszer (különösen a régi magyar típusú) alatt viszont elvileg sokkal hatásosabb lehet ez a manipuláció. Ennek ellenére továbbra is kockázatos maradhat a szükségesnél több jelöltet indítani.

• A régi magyar választási rendszerben nem volt sok kompenzációs mandátum, így az előny nem feltétlenül indokolja az explicit kijátszással járó potenciális hátrányok vállalását: a mandátum-kockázatok mellett pl. hogy nem mutat jól,ha kijátszák a rendszert, bár ezt a demokratikus elvárást némileg ellentételezi, hogy Olaszországban, Dél-Koreában stb. sem nagyon várják el a választók, hogy a saját pártjuk fair playben győzze le a piszkosul játszó ellenfelét.

• A jelölési szabályok és egyebek pl. a küszöb is bonyolíthatják a taktikát, és az, hogy a gyakorlatban a választóknak el kell magyarázni, hogyan érdemes szavazni. Ez Olaszországban akkor sokkal könnyebb volt, mint amilyen egy magyar rendszerben lenne/lett volna.

Összefoglalva: a magyar győzteskompenzáció elvileg a gerrymandering hatását ellensúlyozhatná, de a gyakorlatban ez nem igazán valósul(hat) meg. A hiánya azonban csalilista taktikát tenne lehetővé (erre érdemes lehet figyelni, mivel az eltörlésének lehetőségét már bedobták elemzők!), bár közel sem olyan nagy mértékben, mint pl. a rosszabbul megtervezett olasz rendszer tette.

Az előző részben részletesen is bemutattam, hogy mi a jelentősége a győzteskompenzáció létének(/hiányának) és módjának a pártok stratégiái szempontjából, az ún. csalilistákat illetően. Itt az ideje hogy valamiféle számokkal is bemutassam, hogy nézhetne ki egy ilyen taktika Magyarországon, és hogy miért gondolom, hogy óvatosabban kellene bánnunk azzal az 5-6 mandátumos becsléssel.

Nézzük a 2022-es választást. (bár nézhetnénk a 14-est vagy 18-ast is, az elv bemutatása szempontjából ez nem lényeges) A kormánypártok listája több, mint 900 ezer, az ellenzéki lista kevesebb, mint 100 ezer “győzteskompenzációs” töredékszavazatot szerzett. Ez nem meglepő, hiszen a kormánypártok nem csak megnyerték az OEVK-k 82%-át, hanem majdnem 20 százalékpontot vertek az ellenzéki lista szavazatarányára. Emellett a kormánypárti lista több, mint 400 ezer, az ellenzéki pedig majdnem 1,5 millió “veszteskompenzációs” szavazattal egészült ki. (Itt akár megállhatunk egy pillanatra és úgy is nézhetjük: milyen “veszteskompenzáció” az, ami 400 ezer plusz szavazatot ad annak a pártnak, amely eleve felülreprezentált az egyéni ágon? Ez +3 kormánypárti mandátum már önmagában, ha már így elemezzük a rendszert. De erről a "nem kompenzció" részben írok részletesebben). Ebből az is látszik, hogy a veszteskompenzáció “erősebb”, mint a győzteskompenzáció. De mivel mind a kettő ugyanazokon a mandátumokon osztozik, a győztes-töredékszavazatok “felhígítják” a veszteskompenzációt. (Valójában a listás szavazatok még jobban felhígítják azt a kompenzációt, ami ezek után még maradt, de erről majd szintén legközelebb...) A Mi Hazánk töredékszavazataival együtt (amelyek csak veszteskompenzációból jönnek) így győzteskompenzáció hiányában összesen 2,2 millió töredékszavazat lenne, a másik 1 millió nem jelenne meg úgy, ahogy a mostani rendszerben.

Gyenge és erős érvek mellette és ellene

mi az a negatív győzteskompenzáció?

negatív szavazat a magyar választási rendszerben

mi egyáltalán a "kompenzáció"?

Ez az úgynevezett "győzteskompenzációról" szóló összefoglaló 2025.08.24-i állapota a Választási Tudásbázison. Terv szerint a tartalom még bővülni teljes szekciókkal (amik most üresek), valamint illusztrációkkal és ajánlókkal további tájékozódáshoz:

• Bochsler, D. (2015). Bending the rules: electoral strategies under mixed electoral systems. Representation 51(2), 261–267.

• Ferarra, F. (2004). Electoral coordination and the strategic desertion of strong parties in compensatory mixed systems with negative vote transfers. Electoral Studies 23(3), 391–413.

• Golosov, G. V. (2013). The Case for Mixed Single Vote Electoral Systems. The Journal of Social, Political, and Economic Studies 38(3), 317–345.

• Political Capital (2024). Külhoni magyar állampolgárok nélkül is meglenne a kétharmad, a győztes túljutalmazása nélkül nem. url:https://politicalcapital.hu/kereses.php?article_read=1&article_id=2991

• Massicotte, L. (2003). To create or to copy? electoral systems in the German Länder. German Politics, 12(1), 1-22.

• Massicotte, L. & Blais, A. (1999). Mixed electoral systems: a conceptual and empirical survey. Electoral Studies 18, 341–366.

• Mécs, J. (2015). A győzteskompenzáció alkotmányosságáról. Bibó Jogi- és Politikatudományi Szemle, 35–66. https://arsboni.hu/a-gyozteskompenzacio-alkotmanyossagarol/.

• Mécs, J. (2018). „Egy hibás érv a győzteskompenzáció mellett”. Hozzáférés dátuma: 2025. február 15. https://jog.tk.hu/blog/2018/08/egy-hibas-erv-a-gyozteskompenzacio-mellett.

• Turner, I. (1983). Electoral System Innovation: A Comparison of the Lower Saxony Electoral Laws of 1946 and 1977, their Origins and Effects. Electoral Studies 2(2), 131–147.

• wahlen-in-deutschland.de

• A saját szakdolgozatomat a témában pedig szívesen elküldöm annak, akit érdekel

Bármilyen észrevétel, kritika jöhet.

Túl gyakran emelik ki, hogy mennyit változtatott az eredményen a "győzteskompenzáció" az 2014-22 közötti 3 választáson. Tudom miért, értem miért, és a jelentőségét nem vitatom, sőt!

De ha rámutatunk arra, hogy pl. 5 mandátum múlott rajta egy konkrét választáson, ugyanúgy rámutathatnánk arra a talán counterintuitive tényre is, ha közvetlen országos listás szavazás nem lett volna (a la önkormányzati vegyes rendszer), akkor "győzteskompenzációval" együtt is már 10 mandátum sorsa lett volna más, ugyanabba az irányba. Vagy, hogy mi lett volna a régi listás-egyéni aránnyal, stb.

Semmi gond nincs a választási eredmények ceteris paribus feltételezés melletti bemutatásával más rendszerekben. Én is megtettem korábban, itt is meg fogom tenni. Ilyenkor mindig hozzá kell tenni, hogy ha pl. csak listás vagy csak EVK lett volna a szavazás, akkor máshogy szavaztak volna a szavazók, más lett volna az indulók mezőnye és a kampány, stb. Ez mind igaz, de ettől még szerintem is van érték bemutatni, hogy ugyanazon szavazatokról más módszerek milyen eredményt hoztak volna ki. És ezen felül lehet arról beszélni, hogy maguk a szavazatok várhatóan milyen irányba változtak volna, az is izgalmas téma.

De mégis nagy kedvenc a győztes töredékszavazatok kiemelése, és természetesen ennek egy része teljesen érthető, mert ez egy könnyű művelet, és nem igényel paradigmaváltást és a horgonyhatás is a régi vegyes rendszerhez visz minket vissza, nem pedig a holland vagy a német rendszerhez. De szerintem nem csak emiatt, hanem egy elemzők részéről is tévesen elfogadott, vagy akár meg sem kérdőjelezett alapfeltételezés miatt is, hogy az adott eredményt egyszerűen ki lehet számolni győzteskompenzációval és anélkül és az reális képet ad.

A "győzteskompenzáció" léte, ugyanúgy, mint a rendszer más elemei, nem mentes a ceteris paribus problémáitól. Ha történetesen nem lenne győzteskompenzáció, a pártok, különösen az a párt aki kimaradna a győzteskompenzációból, jelölési stratégiát vált(hat)anának. Ami 5 mandátum különbség lenne, azt simán lehet, hogy stratégiával le lehet vinni 2-3 mandátumra (majd ennek utánaszámolok).

A “veszteskompenzáció” a magyar “győzteskompenzáció” misnomer (a győztes jelöltek után szerzett töredékszavazatokra van kettő rossz szavunk is - a második maga a töredékszavazat szó) ellenpárjaként természetesen a vesztes jelöltekhez kapcsolt listák javára érvényesülő töredékszavazatokat jelenti (szigorúbban ezen belül is csak a küszöb felettieket). Ez az intézmény a “győzteskompenzáció” mellett már önmagában nem sokak figyelmét kelti fel, nem tudom, kapott-e valaha önálló kritikát a nyilvánosságban. Nos, én a győzteskompenzáció mellett nem fogom elhanyagolni.

A vesztes töredékszavazatokról röviden annyit, hogy elsőre talán nem is egyértelmű, mi velük a baj, hiszen ez a valódi kompenzáció, nem? Ez sajnos nem igaz, sőt, a veszteskompenzáció önmagában nem is mindig kompenzációs hatású (fent). De tegyük fel, hogy egyébként mindig arányosítana is, ettől még van vele még egy baj (már aki szerint baj). A vesztes töredékszavazatok kifejezetten az egyes pártok által indított vesztes jelöltek után járnak. Ez nem így van se a klasszikus (vegyes többségi) árokrendszerben, se a (vegyes arányos) kompenzációs rendszerekben, feltéve, hogy a magyar országgyűlési rendszerhez hasonlóan egy egyéni és egy külön listás szavazattal operálnak. Ez azt jelenti, hogy minden párt, amely egy adott körzetben nem indít jelöltet, vagy akár koordináció keretében másik jelölt mellett kampányol, töredékszavazatoktól esik el. A veszteskompenzáció így kifejezetten a listák közötti koordinálás ellen hat: mindenki vagy külön áll, nyíltan mindenki más ellen, vagy, ha már koordináció, akkor all-in kell: közös lista (ami pedig lehet, pont azért kap majd kevesebb szavazatot mert közös). A jóindulatú értelmezése ennek az, hogy tisztábbá teszi a választóknak ki kivel és ki ellen van, de ennek nagy ára lehet: Nehezebb úgy koordinálni, hogy közben egy lazább szövetség erői egymás között is megmérettethetnek. Közös lista hiányában már maguk a jelölési szabályok is akadályozhatják, hogy több párt hatékonyan együttműködjön - anélkül, hogy egyéniben a spoiler hatás ellenük dolgozna. A passzívabb koordinációt is egy kis fogolydilemmával bünteti a rendszer, mindenkinek érdeke minél több helyen “ráindulni” a többiekre. Ehhez képest egy tiszta "többségi" rendszerben vagy az említett vegyes rendszerekben nem feltétlenül (vagy csak indirekt módon és kis mértékben) árt egy pártnak ha nem indul el olyan körzetekben, amiket úgysem tud megnyerni.

Mindezek tükrében, míg mindenki a győzteskompenzációval volt elfoglalva, a már a régi rendszerben is jelenlevő “veszteskompenzáció” nem kapott elég figyelmet. Pedig simán elképzelhető, hogy a csekély kompenzációs hatását kioltotta, vagy legalább részben ellensúlyozta a fragmentációs hatása, illetve indirekt módon, hogy zavarosabbá teszi a képletet. A győzteskompenzáció egy dolog, de az is egyrészt ugyanonnan a forrásból származtatja legitimitását, mint a veszteskompenzáció (“elveszett szavazatok”), és akár kifejezetten a veszteskompenzáció segítségével lehetett olyan hatású amilyen. Bár a veszteskompenzáció az “oszd meg és uralkodj” képletben a megosztott térfélen való uralkodást valamennyire hátráltatja, vegyük észre, hogy közben magát az “oszd meg” célt is erősíti. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy miért nem feltétlenül érdemes úgy beszélni a győzteskompenzáció nélküli ("csak veszteskompenzációs") rendszerről, mintha az olyan egyszerű lenne, mint amilyennek látszik (fent).