Olaszország

Az kétkamarás olasz parlament 400 képviselőjét és 200 szenátorát 5 évente választják újra, mindkettőt egy árokrendszerhez hasonló vegyes rendszerben. A szenátus ezen felül pár életre szólóan kinevezett szenátorral egészül ki. 

Az aktív választójog (szavazójog) alsó korhatára 18 év, a passzív választójogé (választhatóságé) pedig a képviselőház esetén 25 év, a szenátus esetén 40 év. A szavazás nem kötelező, külképviseleti vagy levélszavazásra van lehetőség, de online vagy meghatalmazásos (proxy) szavazás nem lehetséges.

Képviselőház

147 képviselőt (a helyek 37%-át) egymandátumos választókerületben, 253-at pedig regionális zárt listás választáson választanak, utóbbiból 8-at a határon túliak választókerületeiből (a határon túliak csak a saját, listás választókerületeikben szavazhatnak). A választás gyakorlatilag ugyanazzal a szavazattal történik, a választó (a klasszikus árokrendszertől eltérően), nem oszthatja meg a szavazatát egy egyéni jelölt és egy másik párt között.

Az országos listás választáson a küszöb alapesetben 3%, és az egyszerű kvóta (Hare-kvóta) és a legnagyobb maradékok módszerét használják a pártok között a mandátumok kiosztására.

Szenátus

74 szenátort (a helyek 37%-át) egymandátumos választókerületben, 126-t pedig regionális zárt listás választáson választanak, utóbbiból 4-et a határon túliak választókerületeiből (a határon túliak csak a saját, listás választókerületeikben szavazhatnak). A választás gyakorlatilag ugyanazzal a szavazattal történik, a választó (a klasszikus árokrendszertől eltérően), nem oszthatja meg a szavazatát egy egyéni jelölt és egy másik párt között.

Az országos listás választáson a küszöb alapesetben 3%, és az egyszerű kvóta (Hare-kvóta) és a legnagyobb maradékok módszerét használják a pártok között a mandátumok kiosztására.

"Stabilicum" / "Melonellum": Az új választási rendszer (2027-)

Elkészült és átment Olaszországban Meloni választásirendszer-reformja, aminek legnagyobb attrakciója a helyi “győzteskompenzáció”, pontosabban a győztes-főnyeremény (jackpot) visszatérése. Nehéz lenne letagadni, hogy ez nem mutat jól, sem a törvény olasz történelmi elődjeit tekintve, sem Magyarországról nézve, ahol “győzteskompenzáció” szintén ellenzéki mumus volt az elmúlt 15 évben.

Olaszországban az előző 35 évben majdnem olyan gyakran cseréltek választási rendszert, mint miniszterelnököt. A hosszú életű nyílt listás arányos képviselet 1993-ban sajnálatos módon reformok áldozata lett, először a borzalmas Mattarellum, illetve scorporo néven elhíresült rendszer vezette be az egymandátumos kerületeket és a képviselőházban a későbbi magyarhoz hasonló “győzteskompenzációt”. (Igen, a törvény becenevét a mostani köztársasági elnökről kapta, aki akkor képviselőként ezen a törvényen is dolgozott.) Ezt pár ciklussal később Berlusconi kisiklatta, majd bevezetett egy győztes-főnyereménnyel megspékelt arányos rendszert, ami a Porcellum gúnynevet kapta (“disznóság”, “csibészség”), de Calderoli-törvényként is meg lehet találni. Valójában nem a korábbi “győzteskompenzációs”, hanem ez a győztes-bónuszos törvény volt az, amit az alkotmánybíróság elkaszált, a maradványai Consultellum néven élt tovább papíron, de választásokig nem maradt hatályban. A képviselőházra ezek után Renzi reformtörekvése az Italicum nevű újabb főnyeremény-típusú bónuszrendszert vezette volna be, ezt azonban egyrészt megintcsak részben elkaszálta az alkotmánybíróság, másrészt a nagyobb reformcsomag elbukott és így újra harmonizálni akarták a képviselőházi és szenátusi rendszereket. Ennek a vége lett a mostani, véleményem szerint megintcsak borzalmas Rosatellum, ami egy árokrendszer-szerű vegyes aránytalan rendszer. Ezt váltja várhatóan a Melonellum, avagy a “Stabilicum”.

Mik a fő pontok Meloni reformjában?

• Egymandátumos “egyéni” mandátumok megszüntetése

• Mindkét házra a következő modell: arányos rendszer a jelenlegi kerületekkel + győztes-főnyeremény (jackpot)

• A képviselőházban a legtöbb szavazatot szerző pártszövetségnek a bónusza annyi, hogy lehessen 56% mandátuma, de max. 70 mandátum (összesen max. 220 mandátum), és ehhez feltétel a 42% szavazatarány (valamint az, hogy a szövetség a szenátusi szavazatok között is első helyen álljon legalább 42%-kal). A többi mandátumot országos arányos képviselettel osztják el, illetve a 8 határon túli mandátum külön van kezelve (ezért nem 55%-ot írtam…). A szenátusban is országos szinten érvényes a bónusz és a mandátumplafon 57,5%-os (113 mandátum, nem nézve a 4 határon túlit), de a mandátumallokáció regionálisan arányos. Így a szenátus rendszere egy fokkal jobban torzít.

• Küszöb marad 3%, 10% pártszövetségeknek

• Speciális szabályok Valle d’Aosta és Trentino-Alto Adige/Südtirol esetében (bónuszhoz és mandátumplafonba beleszámítanak az itteni szavazatok és mandátum, de az arányos allokációba nem)

• Csökken a határon túli kerületek száma is, de a mandátumoké nem. A képviselőházban négy helyett már csak kettő, a szenátusban négy helyett már csak egy körzet. Így itt is megszűnnek a de facto egymandátumos kerületek.

Mielőtt ítélkeznénk a rendszer fölött, nézzük meg a kontextust: a jelenlegi rendszert és az eredeti reformelképzeléseket, illetve mi változott a folyamat során.

“Egyéni” választókerületek

Olaszország választási rendszerei több, mint 3 évtizede katasztrófálisak, a legésszerűbb reform talán Renzi 2015-16-os törekvése lehetett, de őszintén szólva a színvonal olyan alacsony, hogy még Berlusconi 2005-ös alkotmányellenes “csibészsége” is a jobbfélék közé tartozik. A mostani szerintem borzalmas, egyenesen gonoszkodás a szavazókkal szemben, zsigerileg azt mondanám ennél talán még a magyar is jobb. Ott is elég rossz beidegződések vannak ott is a témával kapcsolatban. Pl. egy országos győztes-bónusz puszta felvetése is rögtön azt jelenti, hogy antidemokratikusnak kiáltják, miközben jelenleg is van bónusz, úgy hívják: egymandátumos választókerületek (az olasz esetben az “egyéni” szó kétségesebb, mint a magyarnál). Ráadásul az egymandátumos egyéni körzetek és a listák olyan módon vannak kapcsolva, ami szerintem nagyon káros, aláássa az egyénik lényegét (illetve szembemegy a legitim választói elvárással, hogy ha már vannak egymandátumos kerületek, ott egyéni alapon tudjanak szavazni, ha akarnak). Ez még úgy-ahogy indokolható lenne a pártrendszer kohéziójára törekvéssel, de az eszköz és a cél nem állnak megfelelő logikai viszonyban. Annyit talán a rendszer javára lehet könyvelni, hogy a pártszövetségeken belül lehet külön szavazni a listákra, illetve, hogy 64%-ban listás arányos, így mérsékelt a torzítás... (pl. a Mattarellumhoz vagy a magyarhoz képest)

Az egymandátumos kerületek helyett egy konzisztensebb országos bónusz lesz, a “kormányozhatóság” érdekében. Ez lehet, hogy indokolatlanul nagy, de még mindig célhoz kötöttebb eszköz, mint az egymandátumos kerületek torzítása. Egyben a bónusz listás jellegű, úgyhogy ha csak ennyi lenne a változás, a megszemélyesített szavazás eltűnne, de erről majd a preferenciális szavazásról szóló részben lesz szó. Előbb viszont nézzük meg a bónuszok történetét Olaszországban.

Olasz bónuszok Mussolini óta

1923-ban hozták az ún. Acerbo-törvényt, ami szerint a legnagyobb párt, feltéve, hogy megszerezte a szavazatok 25%-át, automatikusan megkapja a mandátumok kétharmadát (az alkotmányos többséget). Ez arra szolgált, hogy Mussolini teljhatalmat kaphasson az 1924-es választáson. De ezen a választáson még a saját szabályait is kijátszotta: mivel a legnagyobb párt eleve “csak” 2/3-ot kaphatott (akár 30% akár 60% a szavazataránya), ezért indított egy másik listát is, hogy még többet szerezzen. Így összesen 65%-nyi szavazattal (60+5) a mandátumok majdnem 70%-át szerezte, több választással meg ezután nem is bajlódtak.

30 évvel később, az 1953-as választáson a centrista kormánykoalíció az Acerbo-törvényhez gyanúsan hasonlító svindlivel akart nagyot nyerni. A “legge truffa” szerint az a koalíció, amely abszolút többséget (50%+) szerez, a mandátumok 65%-ára jogosult. A választáson ettől 0,2%-kal maradtak el. A bónusz ezután 1993-ban tűnt fel, de még nem országos szinten. Először a polgármesterek közvetlen választásával helyi szinten, majd hasonló módon regionális szinten vezették be, de itt külön szavazattal. Így gyakorlatilag ez egyfajta közvetlenül választott miniszterelnöki modellel párosult.

Ahogy fenn már említésre került, 2005-ben Berlusconi vezette be újra országos szinten az explicit bónuszt, ez a legnagyobb pártszövetségnek garantált 54%-nyi, azaz 340 mandátumot (külhoni mandátumok még ezen felül voltak szerezhetők). 2008-ban ez be is vált neki, de 2013-ban ellene fordult (legalábbis a képviselőházban, a szenátusnál nem országos volt a bónusz). Az alkotmánybíróság ezt az aránytalanság miatt kibelezte, a bírósági “reform” így egy arányos rendszert hagyott hátra, ami viszont nem maradt meg a következő választásig. A következő reform a Renzi-féle Italicum volt, ami visszahozta a bónuszt, de csak a képviselőházra, a szenátusnak meg egészen más szerepet szántak (megszüntették volna a közvetlen választást). A bónusz ezúttal pártszövetségek helyett pártoknak járt volna, és ezen belül is csak 40% fölött. 40% fölötti lista hiányában pedig egy második forduló döntötte volna, kié a bónusz. Viszont közben két dolog is történt, ami miatt ezt a rendszert sose használták választáson: az alkotmánybíróság megint elkaszálta a bónuszt, de ezúttal csak a második fordulósat: az első fordulóban 40% fölötti pártnak adott bónuszt még indokolhatónak találták. Így maradt egy arányos rendszer ezzel a feltételes bónusszal. Igenám, de közben a Renzi-féle alkotmányos reform többi része elbukott, ezáltal közben az eddigi jogkörökkel bíró szenátusra meg nem volt bónusz. Mondván, ez így nem maradhat, megint átírták az egészet, így lett a hatályos Rosatellum, egymandátumos kerületestül, mindenestül. Azóta ez annyit változott, hogy a parlament méretét jelentősen csökkentették, de az egyéni-listás-határontúli arányok maradtak.

Vissza a Meloni-féle törvényre: az Italicummal szemben ez ugyanúgy szövetségekre vonatkozik, mint a Berlusconi-féle, azonban az Italicumhoz hasonlóan tartalmaz egy határértéket a bónuszra. Az alkotmánybíróság a 40%-ot ott elfogadta, tehát elvileg a 42% is rendben kell legyen (marginálisan nagyobb bónuszra). Meloni eredetileg második fordulót is akart, de ez nem került be — ez volt az a rész, ami az Italicumnál alkotmányellenesnek találtatott (mivel így 40% alatt is lehetett volna akkora bónuszt szerezni). Úgy tűnik a javaslattal azt centizték ki, hogy az ne jusson az elődjei sorsára a normakontrollban. Egy támadási utat viszont adhat az, hogy mivel az Italicummal szemben itt pártszövetségekről van szó, egypárti kormányok mégis nehezebben lehetnek. Bár a rendszer a gyakorlatban valószínűleg kevésbé aránytalan lesz, mint amilyen az Italicum lehetett volna, ezáltal megérvelhető, hogy kevésbé erős beavatkozás a szavazatok egyenlő súlyába. De egyben azt is jelentheti, hogy a “stabil kormánytöbbség” ígéretében kevésbé erős, hiszen olyan lazább pártszövetségeknek is odaadhatja a bónuszt, amelyek csak taktikai okokból kapcsolják a listáikat, de valójában nem tudnak tartós stabil kormánytöbbséget adni. Ironikus lenne, ha végül azért bukna meg ez a rendszer, mert nem elég aránytalan…

Miniszterelnökválasztás?

Következzen a következő kontextualizáló tényező: a miniszterelnök-választás. Meloniék eredetileg inkább félprezidenciális irányba akarták elvinni az olasz alkotmányos rendszert, de miután erre úgy tűnik, nem volt nagy kereslet, inkább a közvetlen miniszterelnökválasztást dobták be. (Elvégre ez van már helyi és regionális szinten is...) A “Stabilicum” mintha ennek a maradványait tartalmazná: közvetlen miniszterelnökválasztás nincs, még csak úgy sem, hogy a bónuszt szerző szövetség automatikusan miniszterelnököt ad. Ellenben a pártoknak/szövetségeknek a lista törlése terhe mellett mégis meg kell jelölniük egy “miniszterelnökjelöltet”. Ez is egy vitatott elem, hiszen egy fura köztes megoldás. Nem változna ugyanis az, hogy a miniszterelnököt a köztársasági elnök jelöli, sem az, hogy a képviselők szabad mandátummal bírnak (nem köti őket se az indikált miniszterelnökjelölt). A dilemma tehát, hogy ha szabad mandátum van és a “miniszterelnökjelölt” szerepnek csak politikai súlya van, akkor miért van egyáltalán benne, ha pedig nem csak politikai, hanem jogi jelentősége is lenne, akkor az említett elvek csorbulnának. Véleményem szerint, mivel az előbbiről van szó, nem teljesen meggyőző az érvelés, miszerint elfogadhatatlan egy ilyen elvárás a pártoktól. Aránytalan szankció, hogy enélkül nem is lehet indulni? Talán. De a parlamentáris rendszerben teljesen természetes (különösen győztes-mindent-visz jellegű rendszereknél), hogy a választás gyakorlatilag kormányválasztássá válik. Ragaszkodni ahhoz a fikcióhoz, hogy a választók csak parlamentet választanak, a képviselők meg külön, maguktól választanak kormányt elég abszurd. Értelemszerűen mindenhol van igény arra, hogy a választók minél hatékonyabban bele tudjanak szólni abba, kik kormányozzanak. A közvetlen miniszterelnökválasztás erre egy (bajoktól nem mentes) modell, de mivel az Meloninak nem jött össze, marad egy ilyen lite verzió.

Nyílt lista vagy zárt lista?

Vitás kérdés még a listák jellege is. 1993 óta minden rendszerben zárt listák vannak, jelöltekre csak a Mattarellum és a Rosatellum engedte szavazni a választókat (bár a Rosatellum esetén ez valójában csak látszólagos), az egymandátumos kerületekben (tekintsünk el most a kivételt képező autonóm területektől). Bár a képviselőházban eredetileg nem ment át, a szenátus visszahozta a Stabilicumba azt, hogy a listán preferenciális szavazatokat lehet leadni, mégpedig hármat (ezt a hármat tudtommal nem lehet majd megosztani különböző listák között, így nem szabad listás rendszerről van szó). A csavar az, hogy a listavezetőkre nem vonatkozik a dolog és nagymértékben korlátozza a preferenciaszavazatok hatását. Egyes számítások szerint nagyjából csak a képviselők 20%-át választanák így preferenciaszavazatokkal.

Ahhoz hogy ezt jobban megértsük, át kell tekinteni, hogy is működnek a listák. A rendszer logikája top-down, azaz először a legfelső (országos) szinten osztják ki a mandátumokat, csak utána a kerületekben. A szavazó szemszögéből úgy néz ki, hogy helyben egy többmandátumos kerületben lát majd a szavazólapon hét jelöltes listákat, amikből 6 jelölt mellett lesz kis jelölőnégyzet (a listavezető mellett nem), ahol max. 3 jelöltre szavazhat. Ez persze nem kötelező, választhat egyszerűen listát. A listák viszont egy tömbben jelenhetnek meg más listákkal, ezek a pártszövetségek. Egy lista egy szövetség része, akkor a nevek alatt ott lesznek a kormányozhatósági bónusz céljából állított közös lista nevei, amik esetében nincs preferenciális szavazás. Elvileg a szavazó szavazhat majd az egyes listák helyett a szövetségre magára is, de ekkor tulajdonképpen más szavazókra delegálja a listaválasztását a szövetségen belül. A mandátumelosztás viszont sok lépést igényel, mielőtt visszatérnénk arra, a helyi listák és jelöltek között hogyan oszlanak meg a helyek. A listákra leadott szavazatot előbb helyben aggregálják, majd a köztes regionális szinten, majd országos szinten, majd pártszövetségek szintjén is. A küszöbök alkalmazása és az esetleges bónusz kiosztása után a képviselőháznál először országosan állapítják meg, hogy az arányos részben egyes szövetségek vagy szövetség nélküli pártok hány mandátumra jogosultak, a szenátusnál pedig regionálisan. Ezután az egyes szövetségeken belül elosztják a pártok között a mandátumokat, majd csak ezt követően osztják el a pártok mandátumait regionális, majd a helyi választókerületekbe. Miután kiderült, hogy az egyes listák hány mandátumot szereznek egy kerületben, először a helyi listavezető kap mandátumot, majd csak utána (ha van miből) a többi jelölt, ők a szavazataik sorrendjében. Egy kerületben nincs olyan sok mandátum (várhatóan max. 12-14, de átlagosan inkább 7-8) és ha sok lista osztozik rajtuk, elég gyakori lesz, hogy minden listáról csak a listavezető jut be, a preferenciaszavazatok ebben az esetben hiábavalónak bizonyulnak. Ezért a kritika, hogy ebben a formában ez parasztvakítás. Várhatóan a kis pártoknál a preferenciaszavazatok nem adnak majd beleszólást, leginkább csak a (helyben) nagy pártoknál lesz rá esély, hogy a szavazók felülírják a pártsorrendet. Amikor van bónuszt szerző szövetség, akkor kevesebb jelölt tud preferenciaszavazatokkal bejutni (a bónuszmandátumok elveszik az arányosaktól a helyet), amikor pedig nincs, akkor több.

A fix listavezetői bejutást ettől függetlenül egy érdekes koncepciónak tartom. Világszerte elég gyakori, hogy eleve a listavezetők a húzónevek (azért vannak ott), plusz egyfajta szamárszavazás (donkey voting) jellemző, hogy akik tulajdonképpen csak a pártot akarják támogatni, egyszerűen a legfelső névre leszavaznak. Elég nagy ellenérzések kellenek, hogy egy listavezetőt a lista saját szavazói megvétózzanak, általában ehhez valamiféle koordináció is kell valaki más javára. Ezért nem biztos, hogy olyan nagy lesz a gyakorlati jelentősége, ha fix helyük lesz. Ellenben kíváncsi vagyok, mi lesz azokkal a szavazókkal, akik szimplán a listavezetőre szavaztak volna? Ők továbbra is őrá próbálnak szavazni, vagy továbbmennek a következő ikszelhető névre (és így a második helyezett is profitál belőle)? Vagy jobban megfontolják kire szavaznak, esetleg tudatosan hanyagolják majd a preferenciaszavazást? Annyi biztos, hogy mivel az első helyezettek mellett nincsen jelölőnégyzet, így nem vezeti félre a szavazókat, de egyben nem informatív a pártok számára sem, a listavezetőkről nem derül ki közvetlenül a választáson szavazók véleménye.

Az ördögi részletek

Ebben az így is hosszú elemzésben a szűkebb értelemben vett választási rendszerre, azon belül is a képviselet jellegére koncentráltam. Ezért azt tanácsolom az olvasónak, hogy legyen kritikus ezzel kapcsolatban, mivel nem vagyok az olasz politika szakértője, nem fogok tudni tökéletesen rávilágítani, hogy a rendszer egésze mennyire ördögi az ottani politikai kontextusban. Az elmúlt 16 év magyar alkotmányos és közjogi berendezkedésére is jellemző volt, hogy önmagában elfogadhatónak és semlegesen tűnő, indokolható elemekből raktak össze összességében nagyon elfogult szabályokat. A magyar választási rendszerrel is így volt. A Meloni-féle olasz rendszer hasonlóan problémás lehet.

Aggasztó például a törvény szigorított ajánlási rendszere, ami az új formációknak jelentősen nagyobb belépési küszöböt jelent, míg a parlamentieknek nem kell ajánlásokat gyűjteniük, vagy csak negyedannyira lesz szükségük.

Az ellenzék a nemi kvótákat, illetve azok hiányát is kritizálja. Ugyan a helyi listákon a cipzárelvet kell követni, a listavezetők garantált helye plusz a preferenciaszavazatok módszere az arányokat kisiklathatja, a bónuszhelyekre pedig nem érvényes a cipzárelv.

Sokak ellenérzését válthatja még ki az is, hogy egyvalaki akár öt különböző körzetben is rajta lehet a listán, így növelve a bejutási esélyét. Szerintem ez a rendszer egészének logikáját tekintve (top-down mandátumelosztás, fix listavezetők) nem indokolatlan, de érthető az ellenérzés is azzal szemben, hogy hiába a kis területi körzetek, a párt biztos bejutó helyeket tud adni a jelöltjeinek és az ilyen képviselőknek nem nagyon kell egy adott kerületi támogatásért személyesen megküzdeniük.

Mit tartok én problémásnak?

Nem gondolom jónak, hogy a bónuszra érdemes győztest ugyanazzal az egy X-es szavazással választják ki, amivel a többi mandátumot elosztják. Ha már van bónusz, arra legyen egy külön szavazás mondjuk azonnali többfordulós szavazással.

A mandátumplafon érthető és bizonyos szempontból fontos garancia is, a kérdés amit felvet viszont az, hogy mennyire lehet kijátszani? Mivel 42% alatt nem jár bónusz, ezért igazán csak 45% fölötti erők tudnának profitálni csalilistákból. Egy 46%-os szövetség kb. 56+4=60% mandátumot tudna összefarigcsálni (pluszmínusz, mert egyrészt a bónusz csökkenti a 3-4%-os csalilista mandátumait, de másrészt a nem bejutókból valamennyit az is profitál). Egy 50%-os erő pedig nagy optimalizációval még mindig valószínűleg csak olyan 64%-ot tud szerezni, azaz az abszolút többség még nem jelent kétharmadot. Alkotmányozó többséghez valószínűleg olyan 53% fog kelleni, és még ott is van komoly rizikó.

Egy komoly problémát jelenthet a rendszer fennmaradásának a szenátusi oldalon, hogy a bónusz ugyanúgy országosan működik, mint a képviselőháznál. Mivel alkotmányos követelés, hogy a szenátus regionális legyen (ezt a rendszer tartja is az arányos ágon), nem igazán látom, hogy ez hogy fér bele. Gyanítom, hogy a képviselőházi bónuszt elfogadja az alkotmánybíróság, de a szenátusi ebben a formában elkaszálhatja (ironikus, de ha így maradna egy regionáls-arányos szenátus és megszüntetnék a bizalmi jogkörét, akkor ez már egy egész értelmes félparlamentáris modell lehetne).

Szerintem erős érvek szólnak amellett is, hogy ha van egy győztes-bónusz, ami garantálja a “kormányzóképességet”, akkor a küszöb indokolatlan, a többi mandátumot lehetne teljesen arányosan kiosztani. Nem tudom, ilyet megtámadnának-e az olasz Alkotmánybíróságon, de én megpróbálnám...

Végszó

Adja magát az értelmezés, hogy a Stabilicum pusztán a jelenlegi kormányzó erők hatalmának megszilárdítására szolgál. Na persze nem gondolom egy pillanatra sem, hogy Meloniék törvénye csupa jószándék lenne, biztos indokolható a párhuzam a 2011-es orbáni iránnyal. Ha más okán nem, a “győzteskompenzáció” miatt. De nemcsak arról van szó, hogy máshogy működik és kifejezetten a kétharmad alatt tartja a győztes szövetség mandátumszámát. Ha a 2022-es választás számait nézzük, Meloni szövetsége 43% fölötti eredménnyel a jelenlegi rendszerben 59%-nyi mandátumot szerzett. A Stabilicum alatt ugyanilyen számok mellett kevesebbet szereztek volna a mandátumplafon miatt. Sőt, 45%-kal, vagy 49%-kal se szereztek volna többet.

A 2022-es választás eredménye pártszövetségenként szavazatarányokban (fenn) és mandátumarányokban (lenn)

A fő helyzet, amikor az új rendszer kifejezetten előnyös a kormánykoalíciónak, ha szoros versenyben győznek (42% feletti eredménnyel), mert akkor jelentősen felnagyítaná a győzelmüket, de ez fordítva is igaz. Ellenben a Stabilicum egyáltalán nem jó Meloniéknak, ha 42% alá esnek, akkor kifejezetten ártana még akkor is, ha 2022-höz hasonlóan messze beelőznék a második helyezettet.

Összességében számomra nem tűnik olyan rossznak a rendszer, mint amilyen lehetne, vagy amilyet vártam volna. Szubjektíve így rangsorolnám az eddigiek között (fenntartva a lehetőséget, hogy mindenféle fordítási hibák és minőségi másodlagos források hiánya miatt félreértelmeztem dolgokat a szenátus által elfogadott szövegben):

1. 1993 előtti rendszer

2. kibelezett Porcellum, azaz Consultellum (2014-2015)

3. Melonellum/Stabilicum

4. félig elkaszált Italicum (2017)

5. Italicum (2015-2017)

6. Porcellum (2005-2014)

7. Rosatellum (2017-2026)

8. Mattarellum (1993-2005)

Az arányosság, mint szempont nálam sokat nyom a latban, valamint a minél szabadabb nyílt listákat is szívesen látom. De hasonlóan fontosnak tartom, hogy ha ezektől eltérés van a rendszerben valamilyen cél érdekében, az koherens, a célhoz logikailag is passzoló, többé kevésbé effektív eszközzel történjen. Ezen felül az is fontos, hogy a választókat minél kevésbé vezesse félre érdemi kérdésben, minél inkább lehessen őszintén szavazni és minél kevésbé lehessen szervezetten manipulálni a rendszert.

Mindennek tükrében jelenleg úgy látom, a Melonellum az elmúlt 30 év legjobb olyan olasz választási rendszere, amit a parlament fogadott el (nem pedig az alkotmánybíróság kreált). Ezt úgy állítom, hogy a rendszer megítélésekor a készítőivel ellenétben a tudatlanság fátyla mögött próbálom vizsgálni, azaz nem azt nézem éppen kinek kedvezhet.

Az olaszországi európai parlamenti képviselőket 5 évente választják (a többi EU tagállaméval egyszerre). Az országban 5 (többmandátumos) választókerület található, amikben 2024-ben összesen 76 képviselőt választottak. A "degresszív arányosság" miatt így az Olaszországban választóknak valamivel kisebb  a szavazóereje az EU-s átlagnál.

A Parlament választásánál az országokon belül fő elv az arányosság: alapesetben csak arányos rendszert lehet alkalmazni, azonban ezen beül a tagállamok maguk döntik el, hogy milyet. Olaszország a legtöbb tagállamhoz hasonlóan nyílt listás arányos rendszert használ (nem így pl. Magyarország). Ez az jelenti, hogy a szavazók nem csak pártlistára szavazhatnak, hanem azon belül egy jelöltre is, így a jelöltek előre meghatározott sorrendjén változtathatnak. A pártok között a mandátumallkáció az egyszerű kvótával (Hare kvóta) és a legnagyobb maradékok módszerével történik. A jogi választási küszöb 4%, de egyes választókerületekben ennél több is kell egy mandátum megszerzéséhez.

Az aktív választójog (szavazójog) alsó korhatára 18 év, a passzív választójogé (választhatóságé) pedig 25 év (ez utóbbi a legmagasabb az EU-ban, Görögország mellett).  A szavazás nem kötelező, külképviseleti szavazás lehetséges (de csak más EU tagállamokból), de levélszavazatra, illetve online vagy meghatalmazásos (proxy) szavazásra nincs lehetőség. A szavazásra két napon keresztül van lehetőség (szombat-vasárnap).

Ez az olaszországi választási rendszerről szóló összefoglaló 2026.10.10-i állapota a Választási Tudásbázison. Ajánlók további tájékozódáshoz:

• Habemus Melonellum - Választási Tudásbázis (substack) 

• 2024 European Parliament elections: National rules (Európai Parlament)

Bármilyen észrevétel, kritika jöhet.