Győztes-bónusz

A győztes-bónusz a vegyes választási rendszerek egyik altípusa, mivel a 'győztes-mindent-visz' ("többségi") és az arányos képviseletet keveri. Lényege, hogy egy arányos mandátumelosztás mellé illesztenek olyan mandátumokat, amiknél az arányosság elve helyett a győztes mindent visz érvényesül.

Nem összekeverendő a "győzteskompenzációval".

Egy egyszerű győztes-bónusz rendszer két elem kell:

• egy "győztes-megállapító" szabály

• egy mandátumallokációs szabály

Az első arra ad választ, hogy a rendszer kit tekint győztesnek? (általában: melyik pártot?) - ezt alapvetően egygyőzteses választási rendszerrel lehet kiválasztani. A győztesmegállapító szabály lehet olyan egyszerű, hogy a legtöbb szavazatot szerző párt a győztes (egyfordulós, egy X-es szavazás relatív többségi szabály), de lehet akár kétfordulós rendszerrel is kiválasztani a győztes pártot. Előfordulhat az is, hogy pl. egy képviselőtestületi választáson nem a legnagyobb pártot nevezzük ki győztesnek, hanem azt a pártot, amelyiknek jelöltje megnyerte a polgármesteri választást.

A mandátumallokációs szabály pedig azt mondja meg, hogy a győztes és a többiek mennyi mandátumra jogosultak. Az egyszerű bónuszrendszerek csupán a fúzió elvét használják, ami azt jelenti, hogy (ugyanabban a többmandátumos választókerületben) a győztes párt mindig kap egy meghatározott számú pluszmandátumot az arányos mandátumszámán felül. Így a mandátumok egy részét arányosan osztják ki, a másik részét pedig a győztesnek adják, ettől lesz vegyes a rendszer. A győztes-bónusz rendszerben az arányos ág nem kompenzációs, sőt, mivel tipikusan az arányost tekintjük a fő ágnak, ehhez képest a bónusz kifejezetten aránytalanító ("anti-kompenzációs") funkciójú.

A győztes-bónusz típusú rendszerek célja magától értetődően az, hogy a "győztes" súlyát növelje a választott testületben. Általában a "kormányzóképesség" biztosítása a fő érv mellettük, a fő ellenérvek pedig a képviselet torzulását, a szavazatok értékének egyenlőtlenségét támadják. Azonban az egyszerű győztesbónusz csak meghatározott szavazatszám fölött tudja garantálni a kormányzóképességet (legalábbis az abszolút többséget) egy párt számára, egy bizonyos szavazatarány fölött pedig a kormányzóképesség szempontjából indokolatlanná válik a bónusz. Például egy elég nagy, 25%-os győztesbónusz egy 20%-os "győztes" pártnak még nem garantálja az abszolút többséget, ellenben mindenféleképpen a párt méretéhez képest óriási mennyiségű többletmandátumot jelent. Egy 55%-os eredményt elérő pártnál pedig ugyanúgy bónuszt adni a kormányzóképesség szempontjából indokolatlan.

A győztesbónusz nagysága rendszerenként nagyon eltérő lehet, és annak megítélésében, hogy mi számít nagy bónusznak nagy jelentősége van abban, hogy az arányos ág pontosan hogyan működik. A bónusz nagyságának értelmezésének észben kell tartanunk, hogy a győztes nem csupán annyi mandátumot szerez, mint amennyi a bónusz, hanem annyi pluszmandátumot szerez az arányoson felül. Görögországban például a 300 fős parlamentből legfeljebb 50 mandátumot, azaz a parlament 1/6 részét (17%) tesznek a bónuszmandátumok. Így a győztes párt, ha például 40% szavazatot szerez, akkor minimum 50% mandátumra jogosult, ugyanis a nem bónuszmandátumok (az összes 83%-a) legalább 40%-át (33%) plusz az összes bónuszmandátumot (17%) megszerzi. Figyelembe véve, hogy az "arányos" ág se teljesen arányos (van például egy 3%-os küszöb), a kb. 40% szavazatot szerző párt valószínűleg kényelmesen a mandátumok több, mint 50%-át meg tudja szerezni, ami a parlamentben abszolút többséget jelent. A győztesbónuszban nem részesülő pártok mandátumaránya természetesen a bónusz miatt mindig relatíve csökken.